Félsz de azért vonz az izgalom,
Hozzá érni titkos ágyakon.
Nem tudod, hogy végül elemészt,
Ami utána jön a hiányfájdalom.
Mert úgy ölel, hogy többé sohasem
Felejtheted égő csókjait.
Úgy megperzsel, majd a szíveden,
Hogy megismered a gyönyör kínjait.
Elmúlás
Tegnap még lángolt, mi mára, csak parázs,
És szívéből kihunyt a szerelmi varázs...
Álomba szenderült, s a sötétben tapogat,
S könnyes szemekkel, sóhajt ő nagyokat!
Érezte egykor, hogy szárnyai vannak,
S szerelme szavai, gyógyírként hatnak...
Nem kért ő mást, csak csókolja ajkát,
Hogy örökbe adja, szíve egy darabját!
Mint minden mi jó, elmúlik egyszer,
Nincsen rá orvosság, semmilyen vegyszer!
Megszűnik létezni, és üresen ott marad,
S szíved a vágytól, úgy érzed meghasad!
Ilyen az elmúlás, egy fájdalmas emlék,
Kép az agyadban, mi kézben volt nemrég...
Hiánya ott van, harangként kong benned,
S próbára teszi szíved és türelmed!
Edmond J. Lawrence
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek.