Félsz de azért vonz az izgalom,
Hozzá érni titkos ágyakon.
Nem tudod, hogy végül elemészt,
Ami utána jön a hiányfájdalom.
Mert úgy ölel, hogy többé sohasem
Felejtheted égő csókjait.
Úgy megperzsel, majd a szíveden,
Hogy megismered a gyönyör kínjait.
Oszthatatlan, végtelen
Ugyanoda térek vissza…
Láthatod, unalmas vagyok.
Ennyit tapasztalsz, s végre elengedsz
és nem fogod tudni, ki is vagyok.
Mire elmégy…nem marad ok,
pedig a vég lesz, amikor elindulsz,
nem akarom, -még hazudok is,
ne lásd, így leszek élő-
halott.
A földre rogyok, ha elfordultál
nehéz a terhem, nem is vagyok.
Nem vagyok jó, nem lehetsz jó,
így magamban hordlak,
míg lassan halok. Mert elmégy!
Nem leszel! Mert nem lehetsz
soha enyém! Ordítok: Menj!
Menned kell… Menj már!!!
Ne fordulj vissza e kis semmiért.
Így legyen! Legyen tört!
Ezer halála, ezer sebe.
Felgyújtani az összes álmot,
s nem hagyni élő szép szerveket.
Így leszek gyilkosom:
Hagylak elmenni.
Úgy égek el, hogy nem lesz meleg
S mire hamuja marad, elfogy az idő,
szél hordja messze a részleteket.
De akkor is itt leszel
tört részeimben, egészként
élsz, légzel velem.
Olyan egység melynél nincsen kisebb:
Oszthatatlan, végtelen…
Jóbi Annamária
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek.