Félsz de azért vonz az izgalom,
Hozzá érni titkos ágyakon.
Nem tudod, hogy végül elemészt,
Ami utána jön a hiányfájdalom.
Mert úgy ölel, hogy többé sohasem
Felejtheted égő csókjait.
Úgy megperzsel, majd a szíveden,
Hogy megismered a gyönyör kínjait.
Várlak
Várlak téged reggelem első eszméletében,
lépéseimben téged hallak a konyhába menet,
a kávénak gyöngyözésében néz rám szemed;
várlak téged.
A nappali munka monoton perceiben,
mikor elém fest ez érthetetlen érzés,
minden gyorsaságom veszem, sietek,
így várlak téged.
S a délutáni őszi merengés ha sétára késztet,
nézem ahogyan a sárgásan részeg
learatott búzakalászok összeérnek.
S ilyenkor vagyok igazán féltékeny,
hisz nekik már jelen, amiért én várlak téged.
De mikor kormosodik kékje az égnek,
minden mi eddig nyüzsgött, nyugovóra térnek,
én maradok csupán, kiben
hangosan zúg, cseng, kolompol az ének,
mert megjöttél, s ölelhetlek téged.
Sohonyai Attila
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek.