Félsz de azért vonz az izgalom,
Hozzá érni titkos ágyakon.
Nem tudod, hogy végül elemészt,
Ami utána jön a hiányfájdalom.
Mert úgy ölel, hogy többé sohasem
Felejtheted égő csókjait.
Úgy megperzsel, majd a szíveden,
Hogy megismered a gyönyör kínjait.
Ki bocsátja meg nekem
Ki ad reményt a levélnek,
ha majd zuhanva földet érek,
s takar be lágyan, ahogyan hó födi
gonddal télként, a kudarcos kopasz
őszi fákat? Ki imádja az utat, s a
végtelent, ha egyszer én is elfagyok,
szétrepedek? Ki csókolja végig
szappanként patyolat arcodat,
ha már ajkamat a gondatlan
borosta szálak, diktatúrával védik?
Ki simogat madarat, gólyát,
sast, gerlét, ha már kezeim görcsei
a szabadságot eltemették?
Ki ment ki udvariasan, ha eszembe
vésődő utolsó nyögésem;
Én nem ezt akartam,
én nem ezért éltem?
S ki bocsátja meg nekem
helyetted, hogy emberként,
csak tökéletlenül szerettelek?
Sohonyai Attila
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek.