Félsz de azért vonz az izgalom,
Hozzá érni titkos ágyakon.
Nem tudod, hogy végül elemészt,
Ami utána jön a hiányfájdalom.
Mert úgy ölel, hogy többé sohasem
Felejtheted égő csókjait.
Úgy megperzsel, majd a szíveden,
Hogy megismered a gyönyör kínjait.
Akarsz rajzolni?
Akarsz rajzolni? Állót, fektetettet,
talán egymásnak fekvőt? Vad, heveset,
vagy lágyat, téged nézőt? Élénk ibolyát,
netán édes búfelejtőt? A tölgy tetejét s a
varjúbogyó keménységét, mondd
akarod-e tőlem? Hogy fűszálként
megnyughass ölemben, mint az űzött vad
a rejtekhelyen? Rajzolnál-e rétet, mezőt,
végtelen poklot; s benne heverőt, bujaságot,
s szenvedélyt, míg a ceruzámat
hegyeződdel már ki nem hegyezheted?
Volnál-e a kép, vagy az emberek véleménye
a képről? Az gátlás, mi belőlük előtör,
s mosolya a vászonnak, mert tetszik
neked, hogy ily szennyesnek rajzoltalak?
Rajzolnál-e például fordítva? Engem, a
közönség elé dobva, hogy lakomázzanak
belőlem s a képben? S élveznéd-e, hogy a
ceruzavégen most te állsz, nem pedig
az, aki téged közszeméremre tétetett?
Összetépnél-e, vagy kisimítanál?
Jó lennék-e egésznek, vagy belém vágnál?
Hogy aztán beszorítsam magunkat
szűkösen, esetleg vadul átradíroznál?
S ha már készen van e buja alkotás,
vajon hibátlan lennék, vagy újra nekem állnál?
Sohonyai Attila.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek.