Ott és akkor el akartam futni, és hagyni az egészet a fenébe, hiszen már ott, abban a percben véget ért számomra a varázs. Próbáltam elindulni, de a lábaimat mintha a földhöz ragasztották volna, ott ültem az ágyon, néztem hideg tekintettel, és nem bírtam mozdulni. Nem értettem semmit. Néztem a fejemből egyszerűen a semmibe és nem láttam az utamat. Most hogyan lesz tovább? Ez viszhangzott feszt bennem.
Azóta valahányszor egyedül maradok a gondolataimmal, mindig arra jutok, hogy be kell fejeznem. Be kell fejeznem ezt a játékot, és már nem hiszem azt, hogy ha csak még egy kicsit teszünk bele, akkor minden rendbe jön. Nem, nem lesz rendben, minden ígéretünk ellenére sem, és ezt meg kell értenünk, el kell fogadnunk, és én most valóban elfogadtam végre. Tovább kell lépnem!
Már rég ismerem én is azt az olcsó módszert, amikor úgy teszek, mintha jól lennék, miközben meg darabjaimra hullva mások számára láthatatlanul esek szét. Úgy viselkedni mindenki számára, mintha a legstabilabb lábakon állnék, valójában legbelül félve és reszketve. Ezt még a barátaim sem tudják rólam. Senkinek nem akarom elmondani, mi az, amit érzek, mert tudom mindenki más csupa üres és közhelyes gondolattal próbálna helyrebillenteni. Hogyan is értenének...
Átélem azt is, hogy milyen mások boldogságát csak távolról nézni. Milyen vágyni arra, ami nekem itt és most nem adatik meg, mert csak ideig óráig akarok vágyodni. Voltak élmények, amiket csak veled akartam megosztani.
De hogyan is akarnám ezt miközben, menekülök minden és mindenki elől. Menekülök az érzések elől, menekülök a kötődés elől. Menekülök a bizalom elől. Menekülök a nyitottság elől. Menekülök a csalódás elől és menekülök a boldogság elől. És közben megtanulok a képzeletemmel rajzolni boldog perceket. Újraálmodni milyen érzés élni és érezni. Milyen érzés lenne újra valaki karjai között lenni és nevetni, majd a csókjaiban elveszni. Minden este elalvás előtt végignéztem képzeletem filmjét, és reggel az űr, ami bennem tátongott mindig.
Legfőképpen azért fájt, hogy el vagyok veszve valahol a világban. Hogy nem azért megyek messzire, mert ott vár rám a boldogság. Magányos út ez, tudom jól és mégis ezt választom. Szexből szexbe, nem találom a helyemet. Ugyan úgy magányos vagyok, és tudom, igazi érzelmeket nem kapok, és nem fogadok el, mert még mindig félek. Nekem mégis ez kell, mert nem kell felelősséget vállalnom semmiért. A én döntésem volt, fejjel a falnak… ilyen voltam, ilyen vagyok.
Két ember között az erős kötelék mégsem bizonyult valóban erősnek. Néha nincs más választás, mint a néma csend, mert van, ahol már a szavak is veszítenek az erejükből. Azt hittem, ha majd újra látlak, millió dolgot fogok mondani majd és válaszokat követelni, most pedig csak azt érzem, hogy csendben akarok maradni, miközben nézlek téged. Nincsen mondanivalóm. Mert ezúttal tudom, hogy ahol a szavak elfogytak, ott van vége...
Gabriella Blogja
© Minden jog fenntartva! Gabriella Blogja - 2019
Utolsó kommentek.