Félsz de azért vonz az izgalom,
Hozzá érni titkos ágyakon.
Nem tudod, hogy végül elemészt,
Ami utána jön a hiányfájdalom.
Mert úgy ölel, hogy többé sohasem
Felejtheted égő csókjait.
Úgy megperzsel, majd a szíveden,
Hogy megismered a gyönyör kínjait.
Örök éhség
Ha megjövök, csak szótlanul
leülök, s nézlek; majd jóllakok.
Szemeimmel táplálkozok, s
nézem hogyan fogy el minden
lényed. Mit nekem készítettél
napközben, s amiért egész nap
epedtem: ezért neveletlenül
felzabálom.
S nem kérek érte
elnézést, se bocsánatot, s még
vágyam se lesz csillapodott.
De ha végeztem, kicsit megnyugszom.
Remegő kezeimből a rángást
elcsitítom, s leheverek megmaradt
szerelmed mellé.
A gőzéből nagyot szívok,
megmerítkezem benne,
s ha újra enni kíván kedvem,
megint harapok, bár tudom, ismét
éhes maradok. Majd újra
leheverek melléd, s mint csönd
a szüntelen hangot; elfogadom:
mind éhezik ki szeret, s mindnek
kevés abból a sok.
Sohonyai Attila
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek.