Egy senkitől valakinek...
Úgy érzem bűnös vagyok, lehet szerelembe estem.
Szívemen már nyomot hagyok, s lángokban ég a testem.
Szerelembe estem, s valaki szerelembe esett.
Szerelmet én nem kerestem, de ő volt ki megkeresett.
Megkeresett s megtalált, s elragadott eltalált.
Így lett egy ismerősből, jóval több mint egy barát.
Nem akartam tetszeni, nem akartam kezdeni.
Nem akartam többé már senkit, szerelembe ejteni.
Lemondtam a jóról, s én már lemondtam a szépről.
Lemondtam minden emlékről, lemondtam a festői képről.
Erre mi történik velem? Magamat is alig ismerem.
Kinyílik lassan a szemem, s bekopog a szerelem.
Mit keres itt nálam? Elrepült már messzi tájra.
S akkor mikor itt hagyott, nem érdekelte mi az mi fájna.
De ezt el is fogadtam büszkén, bár belül ordítva sírtam.
S a fájdalom ihletett meg, mivel a verseimet írtam.
Belülről összeestem, s szétmarcangolva félre tettek.
Sokszor a halált kerestem, de végül felsegítettek.
Akkor le is betegedtem, lefogytam de erős is lettem.
Megedzettem a testem, s magamat összeszedtem.
Kezdtem talpra állni, teljesen most sem vagyok talpon.
Van még ami tud fájni, de itt vagyok s az igát hajtom.
Az Úr megmutatta, hogy a családot miért adta.
S bennem újra felkutatta, szétszakadni már nem hagyta.
Hisz testvéreim voltak velem, ők voltak a támasz.
Ők fogták a kezem, s ők adták gyógyulásomhoz a választ.
Hát most itt vagyok és csak nézek, azt sem tudom mit érzek.
Szerelem hasított belém? Vagy csak a lélek sebeimből vérzek?
Egy-egy szó mi volt, mivel elkezdődött ez a harc.
Egy-egy csók mi most csattan, mivel álmunkba vésődik egy arc.
Egy-egy ölelés mi kellett, mi összehozott lassan.
Egy-egy pillantás mellett, mit érzek nem szabad mutassam.
Nem szabad vagy csak félek, csak nem merek előre lépni.
Csak egy párnapja érzem, hogy élek, félek szívembe újra beletépni.
Nem sok jóra emlékszem, de a fájdalom még parázslik bennem.
A múltról nincs sok emlékem, csak, hogy fájdalommal kellett elmennem.
Így érthető, hogy félek, és kerülöm ami bánthat.
Talán csak időt kérek, hogy csökkenjen bennem a bánat.
Falak épültek körém, mit én magam építettem.
S mások raktak tetőt fölém, hiába szépítettem.
Most nincsen semmim ami maradt, csak a két árva kezem.
S a nagy szívem gyenge lélekkel, mivel mindig haza érkezem.
Ezt tudom csak nyújtani, ezért félek szeretve lenni.
Csak szerelmet tudok gyújtani, s füstjéből levegőt venni.
Szerelmem ha ezt olvasod, légy most az okosabbik felem.
A jövődet nézd, hogy boldog légy, s a döntésnél ne foglalkozz velem!
Szeretlek és megőrülök, ha nem vagy itt mellettem.
De a te boldogságod minek örülök, én már úgy is eleget szenvedtem.
Nekem nem fáj nem érzem, s ezt őszintén mondom.
Kevesebb a jó nálam, s sokkal több az én gondom.
De eleget pártoltam magam ellen, tudd azt is, hogy szeretlek.
S meg maradsz már mélyen bennem, soha el nem feledlek.
S ha az okos lépés felé haladsz, onnan többet el ne vegyelek!
Vagy ha merészen mellettem maradsz, megteszek mindent, hogy boldoggá tegyelek!
Szeretlek ahogy vagy, s ha nem leszel akkor is ez lesz.
Tudom velem nem járnál jól, de a szívemnek akkor is kellesz.
Most búcsúzok lassan-lassan, az álmom fel kell kutassam.
S, hogy még nem adhatom fel, az életnek meg kell mutassam.
Bene László Krisztián
Utolsó kommentek.