Félsz de azért vonz az izgalom,
Hozzá érni titkos ágyakon.
Nem tudod, hogy végül elemészt,
Ami utána jön a hiányfájdalom.
Mert úgy ölel, hogy többé sohasem
Felejtheted égő csókjait.
Úgy megperzsel, majd a szíveden,
Hogy megismered a gyönyör kínjait.
A szülő
...egy anya érkezett be kislányával, amolyan ma már tipikussá váló mozdulatsorral ráncigálta a gyereket, mintha a legkevesebb időt szeretné eltölteni kislánya boldogságának kielégítése közben. Szemöldökömmel tudat alatti nem tetszést nyilvánítottam ki, de azon nyomban igyekeztem ezt elnyomni, én az eladó vagyok, akinek nem szabad érzéseket közvetítenie. Egy robot boldogságával kell süket, és vak lennem. Kellene.
A nő először bal kezét nyakához tette, amolyan „hova érkeztem én” stílussal, hajló ujjakkal, mintha neki minden ami itt van, felháborító lenne. Hamar magához tért, nem „alacsonyodott le”. Az ilyen emberből hiányzik minden amit emberinek találtak 1000 évvel ezelőtt, és azóta. Valamiért szánalomból sajnáltam. Ránézett kislányára valami óriási csalódottsággal, hogy az ő gyerekével mennyire más az érdeklődési körük.
Egyszerűnek éreztem a választ. A lány már most okosabb.
Felcipelte a lányt a háromfokú lépcsőn, közben mormolván;
- Fannika, Fannika! Gyere már, tudod hogy szegény anyádnak mennyi dolga van, nem érek rá holmi könyvek után futkorászni veled, szedd a lábad mert itt hagylak!
A kislány arcán mindez idő alatt egyszerű mosolyt láttam. A gyermekkor felhőtlen mosolyát, amit majd hisztisen ott kell hagyjon a malacperselyben, vagy a titoknaplóban, mert a világ elhiteti vele hogy kinőtte, és komollyá kell váljon, mert ez a felnőttek törvénye.
A gyerekek szeretnek mosolyogni. Nem tudják miért, és azt sem hogy kell-e. Érzik. Érzik és élvezik. Érdekes dolog, hogy mi mennyire elfelejtjük ezt a fajta vigyort és pimaszságot, a játszóteret és a pillangót, az összekoszolt, megfoltozott ruhát, a bunkereket, melyeket azért építünk csak mert nem szól ránk senki, és mert ehhez van éppen kedvünk. Vagy csak arra vágyunk, hogy leszidjanak mert a Mama majd megvéd, Anya főtt étellel vár, álomba ringat, és az álom nem lesz semmivel sem szebb, mint az akkori valóság.
Fanni arcában mindezt láttam tükröződni. Nem tudtam hogy képes erre, de tetszett!
Sikerült felérniük a lépcsőn, s az anya már feltolt állal közeledett felém, amolyan sértődötten nézett, mintha hiányolta volna a trombitaszót, a selyem szőnyeget a lába alól.
Majd megállapodást kötött magával, hogy lealacsonyodik hozzám, és párbeszédbe kezdünk;
- Jó napot! Van maguknál kifestő könyv? A lányomnak minduntalan kedvtelése firkálgatni mindent össze vissza, nem hogy tanulna művészetet, vagy tudom is én… valami értelmeset.
- Nem anyu, nem kifestőkönyvet mondtam – szólt közbe vékonyka hangján Fanni – hanem mesekönyvet, azt szeretnék. A Hamupipőkét. Megígérted hogy megveszed.
Ekkor Fanni anyja háta mögül kinézett, két tenyerét szájához téve felhúzta vállát
s rám nevetett. Halkan, nem árulkodóan, nehogy tudassa édesanyjával, hogy az ő nemtörődömségén kacag, mert akkor se kifestő, se mesekönyv nem lesz.
- Jó, teljesen mindegy kislányom, amelyik van, azt kapod és slussz passz! Tessék mondani, mi a kínálatuk, megvan a Hamupipőke?
S ezzel a kérdéssel együtt vállára dobta bundáját, amolyan zavarba érezve magát, hogy ő, a értelmiségi felnőtt tévedni is tud, s ezt el kell ismernie egy nála lejjebb lévőnek. Ebben kezdő szinten is alul művelt volt.
Hát, akárhogy is van, érezze így, nekem nem volt lényeges a nő eltúlzott gesztikuláció sorozata felém, nem érdekelt az álcája. Engem Fanni érdekelt, hogy megkapja amit szeretne.
- Igen hölgyem, természetesen megvan ez a könyv nekünk, mutatom is.
- Na látja az már jó lesz, mert ezer a dolgom! Haladjunk!
S kezével előre legyintett, ahogyan az úri nők szoktak a cselédeknek.
Odaértünk a meséskönyvekhez, nyilvánvalónak találtam hogy egy ennyi idős kisgyereknek káprázatos lesz betekintést nyernie, hogy mennyiféle csodálatos utazás, kaland, történet van még itt a Hamupipőkén kívül.
Adni akartam neki, ő még a naivság tökéletességét hordozza magában, még van fantáziája.
Levettem a polcról a könyvet, igyekeztem lassú mozdulatokkal kihúzni az időt, míg a kislány nézelődött, de az anyjának mindez csak időpocsékolás volt. Ő sietett, mert fontos embernek gondolja magát.
Ha tudná, ha leülne legalább egyszer elgondolkodni azon, mit is jelent az, fontosnak lenni, fontosat tenni, vagy egyáltalán a tudat, hogy érzem hogy másnak fontos vagyok. Mi lenne ezzel a szerencsétlen nővel ha egyszer végiggondolná, végig tudná gondolni mennyire monoton élete van, és hogy ezzel a monotonitásból adódó érzelmi megfosztottságával akarja a kis Fannit felnevelni, tanítani életre és lélekre, szívre és húsra. Minden bizonnyal összeroppantaná a tudat.
Kiábrándító a tájékozatlanság, s gyönyörködtetően szétmar, hogy a tudatlanság mennyire nem szomjazik többre mint amit megteremt magának. S ezzel beéri egy emberöltőn keresztül.
Az anya kivette a kezemből a könyvet bántó mozdulattal, mintha én lennék a bűnös, aki szövetkezik valamiféle rossz dologban, s a kassza fele igyekezett.
- Fizetünk, gyere már te átkozott leány! Ne bámészkodj!
A kislány egyik ujját szájába helyezte eddigre, s el is merült már talán az egyik történet főhősének megmérettetésében. Hirtelen feleszmélt a hívó szóra, s gyorsan kacska lábaival odafutott a pulthoz, mosolyát még mindig nekem szánta.
Nem tudtam nem visszamosolyogni, ritkán látok ilyet, és nem fogom elszalasztani.
- Akkor most hogy is állunk? Mennyibe kerül ez a.. ez a könyv szerűség?
- A Könyv 4000 forint hölgyem.
- Na nesze Fanni, legyél vele boldog és szavadat se halljam innentől!
Majd még egyszer elmosolyodott a kislány, s kimenekültek a boltból, az anyja tábornoki gőgjével.
Fájó volt mindezt megélni, és még fájóbb elhinni. A másik énemet csitítgattam.
Hogy az ég bassza meg hogy ilyen világot kell éljünk, hogy az a kurva szülő a gyerekkel úgy bánik mint valami értéktárggyal, mint valami elhasznált ronggyal ami már kínos és felesleges számára!
Hát ki akart gyereket te utolsó? Ki volt aki megszülte, aki eldöntötte hogy az élete tartalmát egy emberbe sűríti és hangot és színt ad neki, életet és halált? A tapasztalatot amit segít megélni neki, hogy…
Hirtelen visszatértem eredeti testembe, ebbe a légtérbe. Valamit tenni akartam a kis Fanniért, töretlen boldogságát még tovább fenntartani. Levettem egy könyvet a polcról, s utána szaladtam.
Tudtam hogy amennyire siet innen az anyja, annyira lassan mutogatja magát az utcán, tehát volt esélyem utolérni őket.
Amint odaértem, megállítottam őket, és leguggoltam a lánykához.
- Szia, nézd! Hoztam neked valamit. Ez itt egy kislányról szól, akinek sok barátja lesz és mindenki szereti!
- Nagyon szépen köszönöm! Mondta megilletődött hangon, s magához ölelte ezt a könyvet is.
Az anyja ekkor hirtelen kérdezősködésbe kezdett hogy mire föl e nagy ajándékozás, és amúgy is , ők ezt nem kérték. Éreztem belé kell fojtanom a szót, mert ha nem teszem, meg teszi a másik énem, ami nem tartozik a kislányra.
- Nem hölgyem, félreértés történt, a mostani héten minden mesekönyvhöz jár még egy ajándékba! Kicsit feledékeny voltam, és nem szóltam erről, elnézést.
Az anya ránézett a lányára, látta a boldogságot rajta, majd méregetve végig nézett rajtam, megfordultak s mentek tovább.
Baszd meg a gőgödet – gondoltam – ! A kis Fanni boldog, és nem számít más, ez a lényeg!
/Nevenincs város, befejezetlen regény/
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek.