Félsz de azért vonz az izgalom,
Hozzá érni titkos ágyakon.
Nem tudod, hogy végül elemészt,
Ami utána jön a hiányfájdalom.
Mert úgy ölel, hogy többé sohasem
Felejtheted égő csókjait.
Úgy megperzsel, majd a szíveden,
Hogy megismered a gyönyör kínjait.
Mi ketten...
Szemed most ne csukd be, ne fordulj el,
Nézz rám, szavaimra jól figyelj.
Elmondok valamit, kicsit mesébe valót,
Két szív dalát, ki új esélyt kapott!
Két lélek, kit határok választottak el,
Egy fiú és egy lány, tele félelemmel.
Egyszerű emberek, hétköznapi képek,
Nem gazdagok, és nem is túl vének.
Mégis, vidámak, vágyakozók és álmodók,
Versek és remények oldalán szárnyalók!
Olyan szempárok akik a mában élnek,
Olyanok kik a jövőtől csöppet sem félnek!
Hisznek magunkban, hisznek másnak,
Hiszik hogy üzenete van számukra a mának!
Két szempár, egymásra néztek,
Mégis oly üresek voltak a pillanatképek.
De egy dolog biztos volt, az hogy ők valamit tudnak,
Együtt alkotva, előbbre jutnak!
Így attól a naptól kezdve mindig beszélnek,
És talán legbelül egy közös jövőt remélnek!
Edmond J. Lawrence
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek.