Félsz de azért vonz az izgalom,
Hozzá érni titkos ágyakon.
Nem tudod, hogy végül elemészt,
Ami utána jön a hiányfájdalom.
Mert úgy ölel, hogy többé sohasem
Felejtheted égő csókjait.
Úgy megperzsel, majd a szíveden,
Hogy megismered a gyönyör kínjait.
Meg kellene találni
Meg kellene találni az igazságot.
Tavaszi virágok nélkül,
a nyarat elfeledve,
egy darabban haza érkezve.
Őszintén a verandára heverni,
s gyerekeimmel a viharról nem beszélni.
Nyugodtan, mint aki semmit nem keres.
Meg kellene találni a pillangót, s a madarat –
a ház falai közül kiszakadt
egekig érő szabadság tollakat.
S közben elfelejteni miért indultam.
Mosolyogtat szanaszét hullott tudat:
voltam szabad, meg az is ki láncért ugat.
Már csak elhasználódott idegrostokon
próbál az értelem üzenni a-ból b-be,
tőlem-nekem, s a rozsdás peremen
csikorgó vonat oly görnyedt,
belül romos térképem ugyanaz,
mint a helyzet itt-hon.
Elhasználódni látszanak elveim,
s szinte leváltott fiatalabb műszak,
huszonévesen, mi öregeknek panasz,
érzem át most mindazt.
De még nem felejtettem el, még keresem – Azt!
S ha már eltemetődik testem, és pár összedobált kő
teszi minduntalan jelenné egyre távolabbi múltam,
pillangót akarok rá és madarakat!
És egy olyan valót addig, mi csak bennem nőtt.
Sohonyai Attila
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek.