Félsz de azért vonz az izgalom,
Hozzá érni titkos ágyakon.
Nem tudod, hogy végül elemészt,
Ami utána jön a hiányfájdalom.
Mert úgy ölel, hogy többé sohasem
Felejtheted égő csókjait.
Úgy megperzsel, majd a szíveden,
Hogy megismered a gyönyör kínjait.
Fantáziámban élsz velem, Kedvesem, arcod, képed adja lényed és fényed, árnyait vetve feketének, fehérnek; együtt kapom vissza fenséges játékát, mit előző sötétem adhatott volna nekem, fényemben Te nyújtod árnyam most; s életem.
Üresen fekszem az ágyon, hol tested minden pillanatban nyalni, ölelni, szívni vágyom, hisz maga a vágy testesül benned, kit tudatom alja galádul megteremtett, folyatva vérem, sorsom így lehet biztos: igazi Nő vagy; érinthetetlen és mocskos.
Ébredés után ábrándom festi félszeg álmait a plafonra, bámulok játékán, s mint részeg próbálom legyőzni azt, ki minden szavával kiakaszt, s felránt magára erélyes mozdulattal, húz, von magához, járatja testem ölének minden zugát, feszes mellei hófehér udvarát, agyam zúg, sötétül, szemem befelé keresi a fényt, elvesztve minden reményt, mi hideg világba vitt, s issza életének forró nedveit, hol tud, vagy épp gondol, rombol rózsaszín álmot, de pokla oly édesen tüzes, hová vére húzza Őt... az "egyetlen" szeretőt.
Román György
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek.