Félsz de azért vonz az izgalom,
Hozzá érni titkos ágyakon.
Nem tudod, hogy végül elemészt,
Ami utána jön a hiányfájdalom.
Mert úgy ölel, hogy többé sohasem
Felejtheted égő csókjait.
Úgy megperzsel, majd a szíveden,
Hogy megismered a gyönyör kínjait.
Emlékek...
Kardélre hányt,nem kímélte szívem,
hiába láttam a világot, rózsaszínben...
Sebeket ejtet, mi fájt és csak vérzett,
s homályba küldte, tündöklő fényed!
Csalfán és hazudva, mondta hogy vége,
nem volt egy jó szava, ezernyi mentsége...
Könnyek közt legyintve, búcsúját intette,
s egykori szerelmét, egy „viszláttal” illette!
Fájdalmas elválás, emlékek ezernyi képe,
elvész a mában, s feledés tengerébe...
Mi jó volt és szép, örökre árnyék már,
s időnként megkísért, lelkedbe visszajár!
Edmond J. Lawrence
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek.