Félsz de azért vonz az izgalom,
Hozzá érni titkos ágyakon.
Nem tudod, hogy végül elemészt,
Ami utána jön a hiányfájdalom.
Mert úgy ölel, hogy többé sohasem
Felejtheted égő csókjait.
Úgy megperzsel, majd a szíveden,
Hogy megismered a gyönyör kínjait.
Addig kell szeretnünk, még reggelente ébredünk,
Mert eljön a nap, mikor elszáll testünkből lelkünk,
Bár most sincs belé falazva,
Engedjük szállni a szabadba,
Gondolatainkat formálni szavakba,
Mert még felfelé viszi utunkat a lépcső,
Élni kell, szállni kell, most még nem késő,
És sosem tudjuk melyik szavunk lesz a végső,
Mikor testünket alkotó téglákat bontja majd a véső,
Omlunk majd a porba, visszavétetünk a földbe,
Agyagba, sárba, humuszba örökre,
Nem ringatjuk magunkat lengedező szellőbe,
Most kell szeretnünk, most kell szállnunk, hogy életünk haladjon,
S majd mikor átlépünk az örök küszöbön,
Azon innen emlékünk maradjon.
Bedő Gábor
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek.