Félsz de azért vonz az izgalom,
Hozzá érni titkos ágyakon.
Nem tudod, hogy végül elemészt,
Ami utána jön a hiányfájdalom.
Mert úgy ölel, hogy többé sohasem
Felejtheted égő csókjait.
Úgy megperzsel, majd a szíveden,
Hogy megismered a gyönyör kínjait.
Örökölt félelem
El tudsz- e menni, ahogy jöttél?
Az ajtót majd csendesen csukod?
Vagy tomboló haraggal bevágva,
a múltat is magaddal rángatod?
A szép jelent, ezt a percet itt,
felkapod és porig égeted?
Szemernyi morzsáját sem hagyod
a jövőben, hogy féktelen szerethesselek?
Mondd a megörökölt csendben,
gyűlöllek majd és reszketek?
Széttépem a sóhajtásokat,
a lehetne, s a volt miérteket?
Feszítő mámorát a mának,
mondd csak, meddig, meddig zörgeted?
Míg elmenni, nem lesz másként mód,
csak üvöltve, mint a fergeteg?
Jóbi Annamária
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek.