Félsz de azért vonz az izgalom,
Hozzá érni titkos ágyakon.
Nem tudod, hogy végül elemészt,
Ami utána jön a hiányfájdalom.
Mert úgy ölel, hogy többé sohasem
Felejtheted égő csókjait.
Úgy megperzsel, majd a szíveden,
Hogy megismered a gyönyör kínjait.
Álmodom...
Álmatlanul hánykolódtam ágyamban, párnáim között,
Mivel lelkem minden kis zeg- zugába bizonytalanság költözött...
Szemem, mikor nem rég kinyitottam,
Eszembe jutott a csók, mit nem is oly' rég loptam...
Oh, ez emberi test, melyben élek,
Melyben nyughatatlan feszeng e nyomorult lélek,
Mennyire fáradt, gyűrött ma reggel,
Mit kezdjek fáradt testemmel?
Szemeim kinyitottam, de álmom retinámba égett,
Nem tudom törölni azt a millió képet,
Mit pihenésem során, elém vetíttetett...
Oh, nem tudom feledni e képzetet.
Magányosan ébredtem fel reggel,
Megizzadt szemekkel.
Korai volt az ébredés,
Lelkemben gyötört a kétkedés,
Ám mindezt gyorsan levetkeztem,
Már szinte el is felejtkeztem
Arról, hogy fáradt vagyok,
Tovább a puha párnák között úgysem maradhatok...
Mihaleczki Mária
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek.