Félsz de azért vonz az izgalom,
Hozzá érni titkos ágyakon.
Nem tudod, hogy végül elemészt,
Ami utána jön a hiányfájdalom.
Mert úgy ölel, hogy többé sohasem
Felejtheted égő csókjait.
Úgy megperzsel, majd a szíveden,
Hogy megismered a gyönyör kínjait.
A sors keze...
Tágra nyílt szemmel, bámulom az eget,
S elmélkedve kérdem: utam hová vezet?
Itt állok a mában, s várom jobbá legyen...
Harcomat a léttel, vajon mikor nyerem?
Tettek mezejére, lépkedek oly bátran,
Eredménye mégis, sokszor logikátlan...
Bízom benne s tudom, kapok majd egy kezet,
Mi árnyékból majd kiránt, s a siker felé vezet!
Ráléphetek végre, sorsomnak útjára,
S dobhatok egy leplet, életem múltjára...
Ne kísértsen többé, keserűség szava,
S ne marja a szívem, gyötrődésnek sava!
Edmond J. Lawrence
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek.