Van három dolog e világon melyben nem tudunk hazudni egymásnak. Érintés – Ölelés – Csók. E testi megnyilvánulásaink lelkünk legmélyéből irányíttatnak. Szájunkkal milliószor hazudtuk már el: szeretlek. De e három dologban nincs mellébeszélés. Ott mi vagyunk, leplezetlenül. Közülük is a legintimebb, legszentebb a Csók. Mert nem megcsókollak, hanem beléd csókolom magam. S ha vissza Csókolsz Te is bennem vagy. Az ajkaink egymásra tapadnak, s kutató nyelveink megkezdik násztáncukat. Néha puhán és játékosan, máskor vadul és szenvedélyesen. Amikor megcsókoljuk egymást, pőrére vetkőzünk. Ennél mezítelenebbül nem tudunk egymás előtt állni. Ettől többet nem tudunk magunkból megmutatni.
Amikor megcsókollak beléd merítkezem. Megfürdöm benned, töltődöm, tisztulok. S mire ajkaink búcsút mondanak egymásnak, már nem ugyanaz vagyok mint aki megcsókolt. Megváltoztattál. És Te sem vagy ugyanaz. Te is megváltoztál. Ezért, ha néha napján nem akarlak megcsókolni, kérlek, bocsáss meg nekem. Nem azért van mert nem szeretlek, de épp azért van mert szeretlek. Az önmagát marcangoló világ fájdalma megérintett és tehetetlen düh tombol bennem. Mert elfelejtettem mi végre is vagyok itt a földön és épp nem látok se szépet, se jót. Csak fájdalmat és drámát. Hát ezért nem csókollak meg. Mert félek, mindezt beléd csókolnám. De tudd! Én akarom, hogy csókolj! Azt akarom, hogy ments meg ! Csókold belém az életet. Csókold belém az örömöt. Csókold belém a lelkedet. Azt akarom, hogy mutasd meg nekem: Szerethető vagyok. Mert én már elfelejtettem…
Ismeretlen (számomra)
Utolsó kommentek.