Félsz de azért vonz az izgalom,
Hozzá érni titkos ágyakon.
Nem tudod, hogy végül elemészt,
Ami utána jön a hiányfájdalom.
Mert úgy ölel, hogy többé sohasem
Felejtheted égő csókjait.
Úgy megperzsel, majd a szíveden,
Hogy megismered a gyönyör kínjait.
Jóbi Annamária: egy nap
elcsitítanám a szemöldököd dühét
az ujjak szorítását
a tehetetlenség fakó közönyét
lendületet adnék
rád adnám az élet köntösét
pergető homokszemét az időnek
megélni erősen
a levegő hasítását
a megtelő tüdőnkben
érezni úgy
egyszerű hozadékát
hogy a légörvénybe bukó
meztelen viták
kézfogássá szelídüljenek
s varratai nem hegesek
sejtek kötése legyen
mely ha szakad
párjával együtt vérzik el
párjával hasad
a sóhaj rezgő mintáiban
látnád a szívverésemet
hidegét éreznéd a télnek
s melegét a nyárnak
a reggelek szomorúságát
a kilöttyenő teámat
látnál ma hétfőtől
egy keddi nevetésig
falevéllel rohanó
elázott reményig
ezért az életért
az életemet adnám
és ennyiért végül
már holnap bele is halnánk
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek.