Félsz de azért vonz az izgalom,
Hozzá érni titkos ágyakon.
Nem tudod, hogy végül elemészt,
Ami utána jön a hiányfájdalom.
Mert úgy ölel, hogy többé sohasem
Felejtheted égő csókjait.
Úgy megperzsel, majd a szíveden,
Hogy megismered a gyönyör kínjait.
Mégis hiszek…
Mindig hiszek neked, miért vagyok buta?
Szívem balgává lett mára olyan suta…
Folyton hiszek neked, pedig sokat hazudsz
Akkor szólsz igazat, mikor épp elaludsz…
Hiszek neked reggel, elhiszem az este
Hogy ilyen szenvedéllyel nem voltam szeretve
Naiv vagyok, hiszek, bízom két szemedben
Pedig szörnyen csalfa, olyan menthetetlen…
Fájt, hogy kegyetlenül viselkedtél velem
Soha nem becsülted igaz szeretetem
Mondd meg mért szeretlek, mint szomjazó a forrást?
Ölelsz, majd továbbállsz, ki jól végezte dolgát…
Sorsom az, hogy higgyek kábító szavadnak?
S hol marad jutalma a békés igazaknak?
Ellenállnék neked!...de képtelenné váltam
Ilyen gyötrelmekre hidd el, sosem vágytam…
Gyarló rút szerelem, bűnös vad szenvedély!
Önző ölelésed mindennél többet ér!
Úgy fáj mikor hazudsz, mivé lettem veled?!...
Egy megalázott bolond,…mégis hiszek neked…
Árvai Attila© 2013-10-11
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek.