Félsz de azért vonz az izgalom,
Hozzá érni titkos ágyakon.
Nem tudod, hogy végül elemészt,
Ami utána jön a hiányfájdalom.
Mert úgy ölel, hogy többé sohasem
Felejtheted égő csókjait.
Úgy megperzsel, majd a szíveden,
Hogy megismered a gyönyör kínjait.
Elmondanám, de nem lehet.
Elmondanám a tervemet.
Elmondani amit szeretnék.
Hogy veled sírnék és nevetnék.
Hogy kezed soha nem engedném.
Szíved elrabolnám ha tehetném.
Elmondanám, hogy miért vagyok.
Hogy miért sírok s a könny miért ragyog.
Elmondanám, hogy hiányzol.
Hogy szeretlek úgy is ha hibázol.
Elmondanám ami lehetne.
De attól még szíved nem szeretne.
Elmondanám, hogy tudd vártalak.
A szívembe örökre be zártalak.
De nem mondhatom, így leírom.
Magamba tartani nem bírom.
Leírom, hiába nem szabad.
Hisz az idő oly gyorsan elszalad.
Leírom és térdre is rogyok.
De nélküled lassan elfogyok.
Eltűnik a lélek belőlem.
Már érzelmet sem látnak felőlem.
Leírom bármit is teszel.
Mindig a szerelmem leszel.
Leírom ha ki is nevetnek.
De érted ezt ezerszer teszem meg.
Szívemből a magányt kiontanám.
Leírom, de úgy elmondanám.
Talán egyszer majd hiszel a szemednek.
De most leírom s elmondom: szeretlek...
Bene László Krisztián
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek.