Félsz de azért vonz az izgalom,
Hozzá érni titkos ágyakon.
Nem tudod, hogy végül elemészt,
Ami utána jön a hiányfájdalom.
Mert úgy ölel, hogy többé sohasem
Felejtheted égő csókjait.
Úgy megperzsel, majd a szíveden,
Hogy megismered a gyönyör kínjait.
"Most kéne abbahagyni,
Elfutni, elrohanni,
Érzem, hogy holnap már többé nem lehet.
Most kéne összeveszni,
Erőnket összeszedni,
S kimondanunk azt, hogy ─ Ég veled!
Most kéne visszakozni,
Nem, várni, nem habozni,
És menni, menni a józan ész után.
Egy másik útra lépni,
Egyszer sem visszanézni,
A búcsú ma még nem fájna tán.
Boldog vége ennek úgysem lesz,
Nálam százszor jobbat érdemelsz.
Most kéne abbahagyni,
Elfutni, elrohanni,
Érzem, hogy holnap már többé nem lehet.
Maradni esztelenség,
Elmenni képtelenség,
Bilincsben él, aki téged így szeret."
Előadó: Kovács Kati - Szövegíró: ifj. Kalmár Tibor
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek.