Félsz de azért vonz az izgalom,
Hozzá érni titkos ágyakon.
Nem tudod, hogy végül elemészt,
Ami utána jön a hiányfájdalom.
Mert úgy ölel, hogy többé sohasem
Felejtheted égő csókjait.
Úgy megperzsel, majd a szíveden,
Hogy megismered a gyönyör kínjait.
Valahogyan
Valahogyan összetartozom veled,
ebben az eszement világban.
Nem égi és nem földi vágy ez-
Leszel-e a társam?
Leszel-e kimondatlan?
Leszel-e semmiség?
Miért megmozdul
a szívben a parancs:
élni kéne, - szeretni még.
Visszamenni az időben,
-s itt hagyni minden féltemet,
cölöpre vert rögzített
terhet, mind elvesszenek!
Kirántani oly erővel,
mely szirteket hasaszt!
Egyetlen percért
magamba forgatni,
minden szavadat.
Leszel- e a suttogásom?
Hát leszel-e a dallamom?
Leszel-e a halálom?
Utolsó viharom?
Leszel-e a bizonyosság?
Ennyi csak: értelek-
mert valahogyan részem lettél,
összetartozom veled.
Jóbi Annamária
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek.