Félsz de azért vonz az izgalom,
Hozzá érni titkos ágyakon.
Nem tudod, hogy végül elemészt,
Ami utána jön a hiányfájdalom.
Mert úgy ölel, hogy többé sohasem
Felejtheted égő csókjait.
Úgy megperzsel, majd a szíveden,
Hogy megismered a gyönyör kínjait.
Érzem szüntelen
Nem szavakkal vagyunk mi nagyok,
s nem az „ígérem”-mel. Hanem a telt,
vaskos öleléssel, a megfáradt órákon való
„akkor is szeretlek” –kel.
Hogy tudom; ha utálsz, te akkor is vágysz –
érzem ám, érzem ám.
Nagy mámorból beszélt soha-csatái „hős”,
hazudó kedveseknek; nézd meg, mire nem
vetemednek, kiknek az érzést hazudni kell.
S hogy te mennyire nem hazudsz nekem…
Őszinteségeddel belém folyton vágyat kiabálsz –
érzem ám, érzem ám.
Artériákban futkározó könnyűvérű éjszakások;
lohadásban tűnik el minden ígéret a vadászat után,
s mosolyogtat, hogy mi még ma is vadásszuk
egymást. S mégse vagyunk soha zsákmány. –
érzem ám, érzem ám.
Zűrzavaros, bábeli tornyok között üzenve próbálják
nemi világok megszeretni, meghódítani egymást,
s mi csak hangtalan vagyunk a másik szemén, s ajkán;
nincs nyelvezet, mi elmondaná mit érez az,
ki szeret, s kinek szerelmét viszonozzák.
Sohonyai Attila
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek.