Félsz de azért vonz az izgalom,
Hozzá érni titkos ágyakon.
Nem tudod, hogy végül elemészt,
Ami utána jön a hiányfájdalom.
Mert úgy ölel, hogy többé sohasem
Felejtheted égő csókjait.
Úgy megperzsel, majd a szíveden,
Hogy megismered a gyönyör kínjait.
Téged úgy
Amint távol mész, szemem úgy követ téged, mint a
falevelét elveszítő ág; ami belül ég, az nem csak a fáj,
hanem a magány is. A nélkülözés, a tudható hiány.
Kolonc úgy a világ, ha nincs mi körül te világként
forogjál, s fáj az is, ha mindez édes teher: mar,
perzsel az is, hisz szerelem. S mi jó, néha az a
legnehezebb terhed; cipelni sokszor csak
magad lehet - te mégse vedd le rólam ezt a terhet.
Kacsintó játékom minden kérésed, s ha én kérek,
úgy kapok belőled, mint rabok a kenyeret; kimérten,
sose eleget. Éhezni kell néha, már tudom, hogy
tudjam miért éhezem, ha mindig eltelítenél,
ma nem lenne elég semmi eledeled. Épp hogy
életben tartasz folyton engem, s ettől a
koplalástól van, hogy én úgy szerethetlek téged.
Sohonyai Attila
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek.