Félsz de azért vonz az izgalom,
Hozzá érni titkos ágyakon.
Nem tudod, hogy végül elemészt,
Ami utána jön a hiányfájdalom.
Mert úgy ölel, hogy többé sohasem
Felejtheted égő csókjait.
Úgy megperzsel, majd a szíveden,
Hogy megismered a gyönyör kínjait.
Szélcsendes, nyugodt időben minden főhivatalnok azt hiszi, hogy a hatáskörébe tartozó népességet csakis az ő erőfeszítései tartják mozgásban, és minden főhivatalnok éppen nélkülözhetetlenségének e tudatában látja fáradozásának, erőfeszítéseinek legjobb jutalmát. Világos, hogy mindaddig, amíg nyugodt a történelem tengere, a főhivatalnok, aki korhadt ladikját a nép hajójához csáklyázza - tehát őt mozgatják -, szükségképpen úgy érzi, hogy az ő erőfeszítése mozgatja a hajót, amelybe belekapaszkodott. De támadjon csak vihar, háborogjon csak a tenger, mozduljon csak meg maga a hajó, akkor már nem lehet tévedni. A hatalmas hajó megy a maga útján, mindentől függetlenül, a csáklya már nem éri el az útnak eredt hajót, és a főhivatalnok - az erő forrása, a hatalom birtokosa helyett immár csak jelentéktelen, haszontalan és gyenge ember.
Lev Tolsztoj
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek.