Félsz de azért vonz az izgalom,
Hozzá érni titkos ágyakon.
Nem tudod, hogy végül elemészt,
Ami utána jön a hiányfájdalom.
Mert úgy ölel, hogy többé sohasem
Felejtheted égő csókjait.
Úgy megperzsel, majd a szíveden,
Hogy megismered a gyönyör kínjait.
Fal(l)ak
Akaratoktól verten piroslik elém
ajkad, s tapogató nyelved, lábam
közt mászkálsz, térdeimet feszíted.
Kezembe veszem hajad - sűrű gubanc
zsarnok ujjaim alatt. S megfeszítelek vele,
torkod, hű gigádon az erek tombolni
kezdenek, s közben szemed belém néz:
„Csak ennyire vagy képes?”.
A lágy, végzetes selymet mint büntetni való
rongyot, befogom vele szemed;ne lássam - érezzem
a lelked. Levegőt nyelsz, tágul vágyad, s mit
köztem találtál, mint rokon lelkedet,
vigyázva magadba zárod. S a falak, a mindent
beszívó anyagok körülöttünk most is szótlanul
tűrnek, s maradnak titok – bár minden
felületen hagyhatnánk, ily irigykedő
némaságot.
Sohonyai Attila
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek.