Félsz de azért vonz az izgalom,
Hozzá érni titkos ágyakon.
Nem tudod, hogy végül elemészt,
Ami utána jön a hiányfájdalom.
Mert úgy ölel, hogy többé sohasem
Felejtheted égő csókjait.
Úgy megperzsel, majd a szíveden,
Hogy megismered a gyönyör kínjait.
Őszintén
Félve írom a sorokat, nem látván az arcodat,
Melyen érzéseid tükröződnének vissza a szemembe …
Döbbenet és szájhúzás, vagy büszke mosoly és öröm … (?)
Félve írom a sorokat, az érzés régi; egyben új és hihetetlen,
Nem reméltem, nem sejtettem…
Nem beszéltem róla, mert a szavak mit sem érnek;
Hiszen nem bizonygatni akarom azt, mit érzek,
Inkább elrejtem a világ elől, magamat védve;
Belerondítani lelki világodba félek…
De az érzés erősebb, mely szétfeszít;
Elrejteni ? Minek ? Hiszen egyszer élsz!!
Mondtam magamnak, légy bátor, lesz ami lesz…
Hát most így cselekszem; lesz ami lesz!
Boldogságom az életben már megtaláltam; önmagamban,
De Te megdupláztad!!
Minden perc és pillanat, melyet velem töltesz,
Csak fokozza…
Tudván, hogy másfelé (is?) húz a szíved; bizony nehéz
De a remény még így is megmarad!
Itt jön a kérdés, mi a fontosabb?
Az én boldogságom és bátran legyek önzőbb;
Vagy valódi énem megmutatkozva
a Te boldogságod… igen; ez a fontosabb!!
Megismerkedésünk óta csak küzdök ellene,
Míg nem egy nap a sors mégis megajándékozott Veled.
Kavarogtak az érzések, szinte eszemet vesztettem;
Álom ez vagy valóság – Istenem, mit tettem?!
Kerültelek, másfelé néztem;
De az idő mégis Feléd sodort… Féltem!
Próbáltam leplezni, áldozatokat hozni;
Mert a Te boldogságod oly jó volt látni!
Mégis, mikor karodba zártál és csókoltál
Már nem gondolkoztam tovább…
Már nem küzdöttem tovább…
Reszkető testtel mentem el azon a reggel,
Más félelemre fogva valódi érzéseimet.
De mikor este újra a karodba zártál,
Már nem féltem, csak örültem…
Megpróbáltam felfogni…
Kutattam, vajon ki küldhetett nekem;
Mivel érdemeltem ki én ezt; hogy ölelsz?
Majd az idő „felébresztett” … mással is voltál
De megértettem…
A Te boldogságod még mindig fontosabb;
Így csöndben maradtam.
Haragudtam magamra, hogy oly buta voltam;
Megnyíltam Neked… majd ismét álarc mögé bújtam!
Fülemben cseng a mondatod:
„Minden ember a saját életének alakítója!”
El akartam tűnni, hogy ne lássák fájdalmamat!
Elbújtam, amennyire tudtam; álarcomat felhúztam,
Nincs semmi baj – mondtam.
Inkább ismét „rendet” raktam; szortíroztam…
Négy „rossznak” ajtót mutattam!
Lelkem már erős, edzett; így sértéseik leperegtek…
Melletted megpihenhettem.
Megpihentem, megpihenhettem…
Éjszakánként karod melegét érezhettem;
Reggelente két puszival mentem.
Magamat türelemre intettem!
De az érzéseim erősebbek;
Visszafogott álarcom mögül is kitekintenek.
Félve ölellek és csókollak; nehogy sok legyen
Többszörösét adnám; ha látnám, ez jó Neked.
Megnyíltál és érzem, bízol bennem;
mely tiszteletet és hálát vált ki belőlem.
Kedvelem minden tulajdonságod;
NE változz; csak ezt kívánom!!
Bár olykor titkokat őrzöl, melyekről mégis tudok;
DE óvó lelked nálam bizalmat öltött.
Hisz változékony éned mutatja igazi arcod…
Viszályoktól mentes nyugalmat alkotsz.
Elérkezett a csattanó;
A végére hagytam az őszinte szót;
melyet visszafogott lélegzettel gépelek be,
reménykedve, hogy nem riasztalak el!
Hogy értékeled álarcom levételét,
és egy hatalmas öleléssel adsz esélyt.
Szeretlek Téged;
őszintén és mélyen!
Rép Alexandra
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek.