Az első
Tizenhárom nyár sütötte
barna szempárral álltál elém,
s mondtad nekem:
mi az enyém, a tiéd.
Én meg igaz érettebb,
mégis jobban szétszórt
lettem, nem tudtam
még mindezt, s veled együtt
igazán nem is értettem.
Nagy szavak voltak, s mi kis gyerekek.
De megörültem neked,
s a nyüzsgő élet mint
ragályos kór, ficánkolt
ereimben veszetten.
Húztalak ajkamra naiv
„igennel", s karoltál át lágyan,
mint addig engem senki sem.
Hisz első voltál, máshogy nem is lehetett.
S zengett, rengett, kalimpált
annyi angyal fejünk felett,
ahogy kezemet szorítottad;
én voltam, tényleg a mindened.
Pont úgy, ahogy eddig erre a mesékben
készülhettem, persze óvatosan,
kimérten. Bár próbálná meg bárki
ilyenkor gyermekszívnek
magyarázni hogy lassan, szelíden,
s hitetni el hogy a fontos nem így megy.
Szerelem volt ez, de türelmetlen,
hisz tapasztalatunk még mindig oly hiányos
volt, mint ahogy gyermeteg létünk
a réten hevert, este a házak felett
elcikázó hulló csillag, ha kívánhattunk
egyet.
Aztán szaporodtak nyarak, hullottak őszek,
mások lettünk mi is, mint régen.
Vagy talán csak én, vagy talán csak te,
valami, valahol, nem akart össze -
egybetartani minket, s mint törékeny
rutintalan őzet, lesben álló élet
minket könnyedén terített, voltunk
addig minden egymás mellett, már
senki semmit nem értett, s négy év
tartalmát, kettőnk tudatlansága,
örök elválással pecsételt.
... de azóta tudom, mi a szerelem,
tudom mi igaz abból, ha egy lány rám nevet,
kezein rögtön érzem, ha ő is igazán szeret.
Veled bármily vége lett,
csak a jóra emlékszek.
Köszönöm hálával neked,
hogy te voltál kivel megtapasztalhattam,
milyen valójában, az első, igaz szerelem.
Sohonyai Attila.
https://www.youtube.com/watch?v=vY5_8QR8VFc
Utolsó kommentek.