Félsz de azért vonz az izgalom,
Hozzá érni titkos ágyakon.
Nem tudod, hogy végül elemészt,
Ami utána jön a hiányfájdalom.
Mert úgy ölel, hogy többé sohasem
Felejtheted égő csókjait.
Úgy megperzsel, majd a szíveden,
Hogy megismered a gyönyör kínjait.
Úgy mondanám felejtsük el,
hogy az elhibázott szavaim mögé láttál.
Hűvös vasárnap és azon tűnődöm
egyedül ülve a családi asztalnál,
hogy túl korán választottam el
az éretlen gyümölcsöt a lombkoronától.
Még érni kellett volna hagyjuk,
hogy az ölünkbe hulljon magától...
Csak egyszer lássalak még,
utána elpárologhat zsebemből minden aranyom,
Mert könnycseppekből lett végül az ágyam,
rongyos zsebkendőkből a takaróm.
Kinek álcáztad magad?
Túl egyszerű a kérdés,
mégis örök talány...
Oly sok év lehámlott homlokomról,
mire megtanultam, mi az igazi magány...
Olyankor szeress, mikor rám senki se vár.
Csak akkor keress, mikor őszbe fordul a nyár.
S ha elhamvadnak majd regénybe illő éveink...
Akkor, ahogy először, úgy ölelj megint
Magna Cum Laude.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek.